Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért nem tekintett Káin áldozatára Isten?

2008.10.10

1Móz 4,3–5 • „Történt pedig idõ múltával, hogy Káin aján­dékot vitt az Úrnak a föld gyümölcsébõl. Ábel is vitt a ju­hai elsõ fajzásából és azok kövérségébõl. És tekintett azÚr Ábelre és ajándékára. Káinra pedig és az õ ajándékára nem tekintett, miért is Káin haragra gerjedt és fejét le­csüggesztette.”


„Isten a két testvért is próbára tette, miként korábban Ádámot, hogy bebizonyosodjék, hiszik-e és követik-e szavát. Isten el­mondta nekik, hogyan gondoskodott az ember megváltásáról, és õk megértették az Isten által elrendelt áldozati rendszert. Tudták, hogy ezekkel az áldozatokkal kell kifejezniük a Megváltóba vetetthitüket. Õt jelképezték az áldozatok. Bemutatásukkal azt is elis­merték, hogy csak Õ bocsáthat meg nekik. Tudták, hogy ha így beleilleszkednek Isten tervébe, amelyet a megváltásuk érdekében gondolt el, bizonyságát adják Isten akarata iránti engedelmessé­güknek. Vérontás nélkül nincs bûnbocsánat. Nyájuk elsõszülöttei feláldozásával tanúsíthatták, hogy hisznek Krisztus vérében – mint a megígért engesztelõ áldozat vérében. Ezenkívül a föld el­sõ zsengéjét is be kellett mutatniuk hálaáldozatként Istennek… Az igazság néma tanújaként vette körül õket Isten kertje, amely századokon át az emberek között maradt. Az Éden kerubok által õrzött kapujában látható volt Isten dicsõsége, és ide jöttek az elsõ Isten-imádók. Itt állították fel oltárukat, és mutatták be áldoza­taikat. Ide hozta áldozatát Káin és Ábel, és Isten alászállt, hogy találkozzon velük.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Káin és Ábel

c. fej., Séth és Énókh c. fej.)

Káin úgy döntött, hálaáldozatot mutat be Istennek, és ezzel azt fejezte ki, hogy nincsen szüksége Megváltóra (akit az állat­áldozat jelképezett volna), s meg van elégedve Istenhez fûzõ­dõ viszonyával. Így tehát Káin kapcsolata Istennel rendezetlen maradt. Természeténél fogva õ is, mint minden ember, bûnö­ket követett el, amelyeket rendeznie kellett volna Istennel.

Valójában mit is jelent az, hogy kapcsolat? Kapcsolatnak ne­vezzük az élet kölcsönös megosztását két vagy több személy között. Megosztani az életünket a másikkal, befogadni õt, ez a kapcsolat. Az Istennel való kapcsolatunkba pedig saját ma­gunkat kell beleadnunk. Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert sokan ott követnek el alapvetõ hibát, hogy nem magukat ad­ják a kapcsolatba, hanem egy képet, egy idealizált „én”-t, s emiatt a kapcsolat természetszerûleg nem fog mûködni. A va­lódi állapotomat fel- és elismerve nyerhetem el Isten jelenlétét, különben nem kaphatok semmit, vagy csak nagyon keveset. Mindezeken túl pedig befedezés sem létezik önátadás nélkül.

Mi a különbség a föld gyümölcseibõl vitt áldozat és a bá­rányáldozat között?

Zsid 11,4 • „Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Isten­nek, mint Káin, ami által bizonyságot nyert afelõl, hogy igaz, bizonyságot tett az õ ajándékairól Isten, és azáltal még holta után is beszél.”

3Móz 1,2–4 • „Szólj Izrael fiainak, és mondd meg nékik: Ha
valaki közületek áldozni akar az Úrnak: barmokból, tu­lok- és juhfélékbõl áldozzatok. Ha tulokfélébõl áldozik
egészen égõáldozattal: hímmel és éppel áldozzék. A gyülekezet sátorának ajtajához vigye azt, hogy kedvessé legyen
az Úr elõtt. Tegye kezét az égõáldozat fejére, hogy kedves
legyen õérette, hogy engesztelést szerezzen számára.”


„A két testvér egyaránt felépítette oltárát, és mindegyik hozott ál­dozatot. Ábel – az Úr parancsa szerint – a nyájból mutatott beáldozatot. »És tekintett az Úr Ábelre és ajándékára.« (1Móz 4,4) Tûz lobbant a mennybõl, és elhamvasztotta az áldozatot. Káinpedig, nem törõdve az Úr egyenes és kifejezett parancsával, csak gyümölcsöt hozott áldozatként. Semmilyen mennyei jel nem mu­tatta, hogy Isten azt elfogadta. Ábel könyörgött bátyjának, hogy a menny által elõírt módon közeledjék Istenhez, de Káin még eltö­kéltebben követte saját akaratát. Mint idõsebb, rangján alulinak érezte, hogy testvére intését elfogadja. Semmibe vette tanácsát. Káin zúgolódva lépett Isten elé. Nem hitt a megígért áldozatban, és abban, hogy szükség volna áldozatok bemutatására. Ajándéka semmiféle bûnbánatot nem fejezett ki. Úgy érezte – mint ahogy napjainkban is sokan –, hogy Isten tervének pontos követésével elismerné gyengeségét, és azt, hogy megváltását teljesen a megígért Megváltó engesztelésétõl várja. A függetlenség útját választotta. A saját érdemeivel jött. Nem akart bárányt hozni, és vérét az áldo­zathoz keverni, hanem a saját munkája eredményeit mutatta be

– mintha áldozatával szívességet tenne Istennek, ami által el-nyerheti jóváhagyását. Káin engedelmeskedett abban, hogy oltárt épített, és abban is, hogy áldozatot hozott – de csak részben enge­delmeskedett. A lényeget – annak elismerését, hogy szüksége van Megváltóra – nem vette figyelembe.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Káin és Ábel c. fej.)

Vallásból ma is sok van, hitbõl kevés, és ez minden idõben így volt. Mi az alapvetõ különbség a vallásosság és a hit kö­zött? A vallásosság nem hat el a teljes emberre, legfeljebb a vi­selkedés néhány területére, az igazi hit pedig a Krisztussal va­ló bensõséges, közvetlen kapcsolatból ered, és a teljes embertmegváltoztatja. Ábel a hit embere volt, Káin pedig a puszta vallásosság feltalálója és elsõ képviselõje. Figyeljünk fel arra, hogy Káin nem volt istentagadó! Elismerte Isten felsõbbségét, hálaáldozatot vitt neki. Az áldozat bemutatásakor nem rabolt, (még) nem gyilkolt, emberi szemmel nézve becsületes ember volt. A Biblia azt írja róla, hogy földmûvelõ volt – ezt úgy is lehet fordítani, hogy a föld szolgája volt, és az életébõl valami döntõ dolog hiányzott.

Ábel is elismerte Isten felsõbbségét, de az egész életére néz­ve. Õ nem csak hálaáldozatot vitt. Elõbb égõáldozatot ajánlottfel az Úrnak, ami Krisztusra mint Megváltóra utalt. Szüksége volt a befedezésre, a személyes kapcsolatra Istennel. Elismer­te az elesettségét, vágyott Isten jelenlétére. Elfogadta, amit Is­ten kijelentett, és úgy imádta Õt. Ábel elismerte azt, amit Káin nem: hogy szüksége van Krisztusra.

Elsõ a bûnért való áldozat, csak utána következhet a hálaál­dozat. Miért?

Ha elõbb elfogadjuk Krisztus áldozatát, csak utána tudunk úgy hálásak lenni, hogy azt Isten elfogadhassa. Elõbb képtele­nek vagyunk rá. Ha Krisztust mint befedezõ áldozatot elfogad­tuk, akkor tudjuk, hogy minden kegyelem, e nélkül pedig be­számítjuk a magunk ügyességét, erejét, és érdemet látunk ab­ban, amit felajánlunk. Az elsõnél Isten tesz szívességet nekünk, a másodiknál mi teszünk szívességet Istennek, és várjuk a vi­szonzást. Ez a vallásosság lényege. Ábel tisztában volt vele, hogy a bûneset után, megromlott természettel született, és csak Isten képes õt megmenteni. Káin vagy nem hitte ezt el, vagy úgy gondolta, képes feltornászni önmagát az Isten által megkí­vánt szintre. És hadd hangsúlyozzuk újra: Káin ekkor még nem volt gyilkos. Nem tudta, hová vezet az általa választott út.

Káin útján sok mai hívõ jár. Minden héten templomba vagy imaházba mennek, megpróbálják teljesíteni a kötelezettségei­ket, és kérik az Úr áldását jólétükre. De nincsen vágyódásukszemélyes kapcsolatra az Úrral. Szeretnék, ha a mennyei Atyaválaszolna imájukra, de nem keresik Õt igazán, nem esedeznek közelségéért és a vele való együttlétért. Mint Káin, egyszerûen nem kívánnak Isten jelenlétében idõzni. Nem kívánják ezt, mert valahol mélyen a lelkükben, még önmaguk elõtt is rejtet­ten félnek Istentõl. Tõlük is megkérdezhetné Isten: „Hol vagy, ember?” És a válasz: „Félek, ezért nem akarok hozzád menni.” Félek, mert igazából nem akarom átadni magamat.

Figyeljük meg és legyünk õszinték legalább önmagunkhoz: ha azt mondjuk, nincs idõnk Istenre, az azt jelenti, hogy nem akarunk Nála idõzni. Nem az idõ a fõ probléma, hanem mi magunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.