Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sáfárkodás anyagi javak

2009.07.11

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyel­mét, hogy mindenben mindenkor teljes elégségetek lévén, minden jótéteményre bõségben legyetek.” (2Kor 9,8)

Hogyan tekintsünk anyagi javainkra a Biblia szerint?

Zsolt 24,1 • „Az Úré a föld s annak teljessége, a föld kerek­sége s annak lakosai.”

Zsolt 50,10–12 • „Mert enyém az erdõnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken. Ismerem a hegyeknek min-den szárnyasát, és a mezõ állatai tudva vannak nálam. Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek mindene.”

5Móz 8,18 • „Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istened­rõl, mert õ az, aki erõt ád néked a gazdagságnak megszer­zésére.”


„Õ alkotta a Napot és a Holdat. Nincs olyan eget ékesítõ csillag,melyet ne Õ formált volna. Nincs olyan táplálék asztalunkon, amelyrõl ne Õ gondoskodott volna fönntartásunkra. Mindenen Isten pecsétje és kézjegye áll. Az Úr bõségesen gondoskodott az emberrõl egyetlen legfõbb ajándékával, egyszülött Fiával. Azért szegezték Jézust a kereszthez, hogy mindezek a jó ajándékok el­juthassanak Isten keze munkájához, az emberhez.” (Ellen G. White: „A Te Igéd igazság”, 86. o.)

Újra és újra rendezni kell életünk során értelmünkben a tu­lajdonviszonyokat. Az, hogy mi minden van a nevünkön – autó, ingatlan, cég stb. –, megtévesztõ lehet számunkra. Külö­nösen akkor, ha földi szemmel mérjük magunkat korábbi helyzetünkhöz vagy másokhoz. „Gyarapodtunk?” „Nem, több van ránk bízva” – javíthatjuk ki magunkat. „De mégis­csak én szereztem, én gyûjtöttem össze” – mondjuk földies gondolkodásunkkal. Isten azonban máshogyan látja: „ne mondjad ezt a te szívedben: Az én hatalmam, és az én kezemnek ereje szerezte nékem e gazdagságot!” (5Móz 8,17)

„A pénz nem a miénk. A ház, a föld, a kép, a bútor, a ruha és a fényûzési cikk nem a mi tulajdonunk. Zarándokok és jövevé­nyek vagyunk.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 311. o.)

Miért fontos kérdés Istenhitünk szempontjából az anya­giakhoz való viszonyulásunk? Mitõl óv minket az Ige? Milyen gyakorlati tanácsot ad Isten a benne bízóknak hitük megtartása és erõsítése érdekében?

Péld 11,28 • „Aki bízik az õ gazdagságában, elesik.”

Lk 12,15 • „Mondta azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoz­tassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bõvelkedésben van az embernek az õ élete.”

1Tim 6,17–19 • „Azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bi­zonytalan gazdagságban, hanem az élõ Istenben, aki bõsé­gesen megad nékünk mindent, a mi tápláltatásunkra, hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, le-

gyenek szíves adakozók, közlõk, kincset gyûjtvén maguk­nak jó alapul a jövõre, hogy elnyerjék az örök életet.”Péld 10,22 • „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.”

3Móz 27,30–31 • „A földnek minden tizede, a föld vetésé­bõl, a fa gyümölcsébõl az Úré; szentség az az Úrnak. És ha valaki meg akar valamit váltani az õ tizedébõl: adja hozzá annak ötödrészét.”

Malak 3,8. 10–11 • „Avagy az ember csalhatja-é az Istent? Ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldoznivalóval. Hozzátok be a ti­zedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csa­tornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bõségesen. És megdorgálom érettetek a kártevõt, és nem veszti el földe­tek gyümölcsét, és nem lesz a szõlõtök meddõ a mezõn, azt mondja a Seregeknek Ura.”

Istenbe vetett hitünk a hétköznapok taposómalmában szinte észrevétlenül csúszik át a teljesítményünkben, javainkban va­ló bizakodássá. Ennek a visszarendezõdésnek mindig megvan a veszélye, amíg csak e földön élünk. Megrendítõbb példa er-re talán nincs is, mint Bálám vagy Júdás esete. Isten prófétája­ként, illetve Krisztus tanítványaként estek el, csak azért, mert nem vették komolyan ezt a kísértést.

Krisztus eljövetelének közeledtével drámai inflációs folya­matnak lehetünk tanúi. Érdemes elgondolkodnunk és mérle­get vonnunk javainkról és kötõdéseinkrõl. Azonban felelõtlen és elkapkodott döntések helyett egyenkénti, személyre sza­bott vezetését igényeljük, hogy Isten akaratával összhangban tudjuk „kamatoztatni” ránk bízott javait. Krisztus visszatéré­se a földi értékek teljes lenullázásával zárja le a történelmet, hogy ezt követõen megvizsgálja: ki mennyi mennyei kincset gyûjtött.

„Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bál­ványait, amelyeket magának csinált… Hogy elmenjen a szikláklyukaiba és a hegyek hasadékiba, az Úr félelme elõl… mikor fel­kél, hogy megrettentse a földet… Ó, szünjetek meg hát az ember-ben bízni, akinek egy lehelet van orrában, mert hát ugyan mire becsülhetõ õ? (Ésa 2,20–22) Ha mindenekfelett szeretjük Istent, akkor érzelmeinkben a mulandó dolgok is a helyükre kerülnek… Amikor a szív a saját elõnyeire és hajlamaira támaszkodik, ami­kor azt a gondolatot dédelgeti, hogy a pénz Isten jóindulata nél­kül boldogíthat, akkor a pénz zsarnok lesz, amely uralja az em-bert. A pénz megnyeri bizalmát és megbecsülését, s azt istenként imádja…” (Ellen G. White: Boldog otthon, 315. o.)

Miért vezette be Isten a tizedrendszert? A tized – arányait tekintve – igen kis része a bevételeinknek, tehát önmagában nem okoz megélhetési problémát, ahhoz azonban már elegen­dõ, hogy az evangélium terjesztésének alapjait biztosítsa.

Ezt a szabályt hitünk megerõsítésére adta Atyánk, hogy rendszeresen számot vessünk és észrevegyük az Õ gondosko­dását. „Próbáljatok meg engem” – biztat minket mindezeken felül Igéjében. Ugyanakkor hûségünk bizonyítéka is, hiszen az, hogy gyakoroljuk, vagy nem, jól tükrözi bizalmunkat irán­ta. Természetesen formailag is odaadhatjuk, sõt másokhoz ké­pest még precízebbnek, sõt jobbnak is gondolhatjuk magun­kat – Isten óvjon minket ettõl a fajta vakságtól!

„Az Úr nemcsak igényt tart a tizedre mint sajátjára, hanem meg is kell õriznünk azt számára. Így szól: »Tiszteld az Urat a te vagyonodból, egész jövedelmed zsengéjébõl.« (Péld 3,9) Nem azt tanítja, hogy javainkból elõbb elégítsük ki a magunk szükség­leteit, és a maradékot hozzuk el Istennek, még ha az becsületes tized is lenne. Elõször tegyük félre az Úr részét.”

„…Semmiképp nem jó visszatartani a tizedet és az áldozato­kat, csak mert nem mindenben értetek egyet testvéreitek tetteivel. A tized és az áldozatok egyetlen embernek sem a tulajdonai, ha­nem az Istenért végzett munkára fordítandók. A behozott össze­gek egy részét méltatlan igehirdetõk kaphatják meg, de emiatt senki ne tartsa vissza tizedét a kincstártól… Én nem merném ezt tenni. Örömmel és bõkezûen fizetem a tizedemet, Dáviddal szól­va: A tiédbõl adjuk vissza ezeket.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 328. o.; Igehirdetések és beszédek, II., 74–75)

Hogyan értsük azt, hogy Isten vagyonkezelõi vagyunk? Mi mindenre nevel minket Atyánk az anyagiakon keresztül?


Mt 25,14. 16. 19. 21 • „Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, elõhívatta az õ szolgáit, és amije volt, átadta nékik. Elmenvén pedig aki az öt talen­tumot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt ta­lentumot. Sok idõ múlva pedig megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. Az õ ura pedig mondta néki: Jól vagyon jó és hû szolgám, kevesen voltál hû, sokra bíz­lak ezután, menj be a te uradnak örömébe.”

Földi tulajdonainkkal kapcsolatos papírjaink az igei értelmezés szerint legfeljebb vagyonkezelõi jogot biztosítanak nekünk – Istennel szembeni elszámolási kötelezettséggel. Lehet, hogy mindez nehezen feldolgozható elsõ hallásra, de ha megértjük Isten célját mindezzel, hallatlan békét és reményt kapunk aján­dékul. A hívõ embert nem érhetik veszteségek – ahogy Jób is megértette ezt, amikor egész életmûve, roppant gazdagsága na­pok alatt semmivé vált: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak

méhébõl, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve! (Jób 1,21) A pénz nem szükségsze­rûen átok. Nagy érték, ha helyesen használják fel… Szeretetünk állandó próbája a pénz. Bárki, aki többet keres, mint amennyi ele­gendõ valós szükségletére, keresse a bölcsességet és a kegyelmet, hogy megismerje szívét, és gondosan õrizze azt, nehogy képzeletbe­li kívánsága legyen, és hûtlen sáfárrá váljon, elpazarolva Urának reá bízott vagyonát… Az ideig való áldásokat letétként kaptuk, hogy bebizonyítsuk, vajon az örök gazdagsággal megbízhatnak-e.” (Ellen G. White: Boldog otthon, 311., 315. o.)

Olyan világ vesz körül bennünket, amelyben mindent a könnyû pénzszerzés elve és vágya mozgat. A munka, a szor­galom vagy a tudás – nem beszélve az emberi kapcsolatokról – értéküket vesztik. Senki nem akar fárasztó befektetést, csak gyors és könnyû nyereséget. Ezt a gondolkodásmódot érthe­tõ módon az élet bizonytalansága táplálja. A halálnak remény­telenül kiszolgáltatott ember itt és most akarja birtokolni, él­vezni a javakat, ezért biztonságot keres bennük, feláldozva ér­tük, ha kell, a szeretetet, hitet, békét, azaz belsõ értékeit is. Így az élet az önzés és a reménytelenség cél nélküli versenyfu­tása. Igazi öröm az anyagiakban csak Isten segítségével tapasz­talható: amikor a világegyetem Urától tanuljuk a kamatoztatás törvényszerûségeit. Különbözõ mértékben, de mindenkire bí­zott valamennyit a tulajdonából, hogy tanácsai alapján megta­nuljunk önzetlenül és boldogan gazdálkodni, élni.

„A jószívûség, mely az önmegtagadás gyümölcse, csodálatos se­gítség az adakozónak. Ez olyan nevelést nyújt számunkra, melyjobban megérteti velünk az Úrért végzett munkát, aki széjjeljárván jót cselekedett, hogy enyhítse a szenvedést és gondoskodjék a nélkü­lözõk szükségleteirõl. Az állandó önmegtagadó segítõkészség Istengyógyszere az önzés és a kapzsiság bûne ellen. Az Úr rendelte el a rendszeres segítõkészséget mûve fenntartására és a szenvedõk és nyomorúságban élõk enyhítésére. A folyamatos adakozókészség halálra éhezteti az anyagiasságot.” (Ellen G. White: i. m., 313. o.)

Milyen gyakorlati tanácsokat érdemes megfontlnunk az anyagiakhoz való viszonyulásunkban?

 

a)      Lk 15,13 „Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözött, és ott eltékozolta vagyonát, mivel hogy dobzódva élt.”

 A beosztás hiány a pénzkezelésben állandó lyukas zsákot eredményez. Így kétszer annyit költhetünk a család fenntartására, mint amennyi szükséges. Meg kell tanulnunk, hogy a jövedelmünk határain belül éljünk. Ápolnunk kell gyermekeinkben az önmegtagadást, melyet szavunkkal és példánkkal tanítsunk meg. Igényeinket szűkítsük és egyszerűsítsük le, hogy legyen időnk a szellemi fejlődésre és a lelki növekedésre.

d)  Péld 12,9 „Jobb akit kevésre tartanak, és szolgája van, mint aki magát felmagasztalja, és szűk kenyerű”

 Nem jó ha gazdagnak mutatjuk magunkat, vagy többnek mint amik vagyunk – szelíd, alázatos  Megváltó egyszerű követői!

 c)  Péld 22,7 „ Szolgája a kölcsönvevő a kölcsönadónak”

 A pénz felhasználása valamilyen célra, mielőtt még megkerestük volna, csapda az ember számára...
Határozd el, hogy többé nem keveredsz adósságba! Tagadj meg magadtól inkább ezer dolgot, mint hogy adósságba kerülj!”
(Ellen G. White: „A Te Igéd igazság”, 76. o.)

    d) Péld 11,1 • „Az álnok font utálatos az Úrnál, az igaz mér­ték pedig   kedves néki.”

„Ne kövessünk el semmi becstelenséget… Inkább veszítsünk anya­gilag, mintsem becstelenül pénzre tegyünk szert. Isten törvényének megfelelõen kell élnünk. Hívõkkel és hitetlenekkel egyaránt egye­nesen, igazságos elvek alapján kell intéznünk anyagi ügyeinket… csalás és ravaszkodás nélkül.” (Ellen G. White: i. m., 76. o.)

  e) 1Tim 6,7 • „Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ru­házatunk, elégedjünk meg vele.”

„Amikor az a kísértés környékez, hogy hiábavaló dolgokra költsd el a pénzedet, gondolj arra az önmegtagadásra és önfeláldozásra, amit Krisztus állt ki az elbukott emberiség megmentéséért.” (Ellen

G. White: Boldog otthon, 323. o.)

Mi a jelentõsége indítékainknak adományaink felajánlá­sakor?

2Kor 9,6–7 • „Azt mondom pedig: aki szûken vet, szûken is arat; és aki bõven vet, bõven is arat. Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból vagy kénytelenségbõl, mert a jókedvû adakozót szereti az Isten.” Zsolt 50,14 • „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat!”

Míg bevételeink tizede Atyánkkal való szövetségünk alapjáneleve az Övé, adományainkat változó mértékben, döntéseink alapján adjuk. Méltó, hogy az evangélium ügyérõl a személyes pénzügyeinkhez hasonlóan gondolkozzunk és imádkozzunk – így lehet értelmes, hasznos az adakozásunk, a szokásszerû, „összekotrom az aprót” gyakorlat helyett. Készüljünk lelkileg is az adományaink odaszánására, hiszen ez is az istentisztelet része, sõt felajánló ima kíséri! Hogyan lehetünk „jókedvû ada­kozók”? A vidám, készséges, örvendezõ (mindezt jelenti az igében szereplõ hilaros görög szó) felajánlásnak egyedüli alap­ja az Isten iránti hála. A bûnei nyomorúságából megszabadí­tott ember érzése és indítéka ez. Elmúlt hetünk szabadulásai, gyógyulásai, gyõzelmei segítenek abban, hogy ne „kénytelen­ségbõl” (nehogy „kinézzenek”) vagy megszokásból („ezt is megteszem”) adakozzunk, hanem Istent tisztelve, szeretve. A mennyei nyilvántartásban nem az összeg nagysága kap hang­súlyt, hanem a szív indítéka. Jó, ha ezzel mindig szembesítjük magunkat. „Isten észrevesz minden fillért, amit az Õ ügyére szá­nunk. Észreveszi az adakozó készséget vagy kelletlenséget. Az adakozás indítékát is feljegyzik.” (Ellen G. White: i. m., 312. o.)

Miben több az áldozatkész lelkület a rendszeres, meg­szokott szolgálatnál vagy adakozásnál?

Lk 21,1–4 • „És mikor feltekintett, látta, hogy a gazdagok hányják az õ ajándékaikat a perselybe. Látott pedig egy szegény özvegy asszonyt is, hogy abba két fillért vetett. És mondta: Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vetett. Mert mindezek az õ fölösle­gükbõl vetettek Istennek az ajándékokhoz, ez pedig az õ szegénységébõl minden vagyonát, amije volt, odavetette.”

„Az önmegtagadás és önfeláldozás már-már elfelejtett lelkületét kevesen gyakorolják. Jézus igazi követõjét azonban egyedül ez a lelkület mozgathatja. A Mester példát adott nekünk… Azoknak, akik a Mester követõinek vallják magukat… azzal a pontosság­gal, szaktudással, tapintattal és bölcsességgel kell dolgozniuk, mint amilyet a tökéletesség Istene a földi szenthely építésekor elõírt… Az Istennek való odaszentelõdést és az áldozatkész lelkületet kell az elfogadható szolgálat legelsõ feltételeinek tekinteni. Isten azt akarja, hogy az önzés egyetlen szála se szövõdjék bele mûvébe.” (Ellen G. White: Szemelvények, II., 163–164. o.)

Nagyon szemléletes az evangéliumi történet a kétféle ada­kozásról. Károlyi Gáspár a tanulság kidomborítása érdekében két különbözõ szóval adja vissza ugyanazt kifejezést (a görög­ben „balló”, azaz „dobni, elhelyezni”): „a gazdagok hányják” ajándékaikat, a szegény asszony „két fillért vetett”.

Ám a gazdagok az ajándékaikat a fölöslegükbõl, a maradék­ból ajánlják fel. Akik adják, meg sem érzik a hiányát, de úgy adakoznak, hogy mások is lássák: nem kis összegrõl van szó. Ugyanakkor Istennek szánt felajánlásuk milyen ellentmondá­sos, hiszen maradékból, feleslegbõl még barátainknak sem rendezünk vendégséget!

Lemondás és áldozat nélkül szolgálni, adni annyi, mintha csak szívességet tennénk Istennek. A mennyei nyilvántartá­soknak – e példázat szerint – az indíték feljegyzése mellett lé­tezik egy másik megjegyzés rovata is. Mihez képest adott? Mennyibõl él õ – Isten kegyelmébõl –, és mennyire van érzé-kenysége, szeme, szíve Isten akaratát cselekedni javaival. Fel­ajánlásaink megnyugtathatják a lelkiismeretünket, és – kellõ alázat hiányában – tekintélyt vívhatnak ki számunkra ember­társaink elõtt, de mi egy végsõ, nagy elszámolásra készülünkJézus elõtt, és lehet, hogy csak egyetlen kérdése lesz: „Én ér­ted haltam meg… Én mindent érted hagytam el… A súlyos keresztet már vittem helyetted… Te mit adsz…, mit hagysz el…, mit tûrsz el értem?” (Hitünk énekei, 190.)

Mennyire más képet láthatunk az özvegy esetében! A Jézus korában a zsidók által használt legkisebb pénzérmét (vö. mai érmék – mekkora szegénységben élhetett!) adta Istennek. „Mindenkinél többet adott” – minõsítette a jelenetet Krisztus, mert szívbõl való áldozatot adott, amikor „szegénységébõl min-den vagyonát, amije volt, odavetette”.

Különbözõek vagyunk, különbözõek az adottságaink és a lehetõségeink, ezért Atyánk személyre szabott üdvtervet ké­szített mindannyiunk számára. Azonban a lecke, amit meg kell tanulnunk, mindannyiunk számára ugyanaz. Végsõ gyõ­zelmünk – Jézus tanítása szerint – csupán az áldozat isteni esz­méjének megértésén és megélésén múlik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.